2015. július 10., péntek

....vannak pillanatok napok, amikor semmi nem jó...valami fáj, vagy akár azt is érezheted, hogy szétfeszít valami belűről...vagy épp rögvest megőrülsz...

...vasárnap útra indultak  a fiúk...nem  bírtam nézni, ahogyan elmennek...még néhány napja azt tervezgettem,  hogy velük lovagolok 1-2 nap, de Bogyó sebe miatt ez  sajnos fel sem merülhetett...
álltam a tangazdaság sivár udvarán és tőlem két irányba láttam távolodni a fiúkat...valami itt elszakadt bennem...
...kicsit kimentem dolgozni, de semmi maradásom nem volt a Ligetben....mire hazaértem Tibor megérkezett Musztával, aki kicsit bicegett, így nálam ért véget az utazása....a családomban idill bennem teljes káosz... képes voltam vitázni  kis apró szarságokon, és makacsan kiállni  a nekem nem kell segítség hülyeségében...aminek  persze a vége a teljes magányérzés....

...látni és néhány napig megélni  a szabadságot, valamit végérvényesen megváltoztatott bennem, hétfőn már mély melankóliával ébredtem  fel....érdekes,  hogy mennyire két világot élek az álmaim és a valóság mennyire különböző,  reggelente kell egy kis idő...hogy szinkronba kerüljek...hogy tudjam, hogy mi is van...hol is vagyok...talán éppen  ez  a dolgom...szinkronba hozni mindezt...
...bár döcögősen, de elindultunk Indiánnal Nyalkára...nem  tudtuk hova...csak  szeltük a kilométereket, én vezettem, ő  meg rendre terelgetett, hogy maradjak a saját sávomban...maradjak, vagy térjek  vissza a saját utamra...egész úton valahogy az én életem változása volt a téma...
mire odaértünk én teljes zsibbadtsággal álltam, és marhára csak testben érkeztem meg...
eltelt egy fél nap míg, szegény BrunnerMártát húzogattam  a karámban, nem tudta merre menjünk...hisz nekem is ez volt a nagy kérdés épp az életemben...külön köszönet Zolinak a már első  órában megkapott leba...ért, mert igaz gyermeki daccal, (de legalább nem voltam kifelé, nem beszéltem) marhára meg tudtam élni  a gyermekkoromban  elszenvedett sérelmeket...pont oda vitt vissza, mint amikor 10-12 éves koromban, csak hozzám  akart szólni valaki is én elsírtam  magam és elfutottam...valami  mérhetetlen érzékenység lett úrrá  rajtam...és itt billentem át...sokszor nem feltételnül azt tanuljuk, amit tanítanak, de itt valami olyat tanultam, amitől később meg tudom tanulni azt amit tanítanak...amiért jöttem...minden úgy jó, ahogyan történik
...hát a "lovazás" nem ment túl jól...de végre ismét lóra ültem,  és ez nagy áttörés...visszamegyek...
a hely több mint csodás,  az utolsó  pillanatban tett körbevezetés alatt teljesen lenyűgözött...és egyben  valami félelem is jelen kezdett bennem lenni....

hazafelé úgy mentem  át egy kereszteződésen,  hogy észre sem vettem,  csak  a cikázó autókat láttam,,, és annyit éreztem, hogy ezt megúsztam...Indián agymosása alábbhagyott, inkább a lovazással volt elfoglalva,  de valahogy nem jutottak el hozzám a gondolatai, hajnal volt mire ágyba dőltem...

...a reggelt a szokásos skizó állapotban töltöttem...a szokásos pendejbenlovakközöttébredéssel...és ezernyifájdalmas gondolattal, olyan ez mint amikor megőrülsz...valami kibírhatatlan állapot a fejedben, mint a világ legforgalmasabb ezersávos autópálya csomópontján  az  autók, úgy cikáztak  a fejemben  a gondolatok...egyszerre gondolod, hogy nincs maradásod, menned kell...ez már nem az, ami...meg hogy mi lesz, veled a gyerekeiddel, és mit szól  ehhez az apád...ezernyi félelmével...

Édua kötőféke reggelre leesett...nem eshet le, mert össze van gyakorlatilag vasalva, de mégis a földön  hevert...ez volt képileg pont az  I-re leesett a béklyója---->vagyis szabad (valahogy ezt a jelzést most tisztán éreztem) tudtam,  hogy ez  segít nekem is kimondani és megélni...ekkor fogalmazódott meg bennem  tisztán, hogy

FELMONDOK



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése