...most csendesség van...

...nem tudtam mi a hiányérzet...a gépem hetek óta hallgat...nem játszik le zenéket...

...hiányzik a zene, film...és még olvashatnékom is van...olyan dolgok, amik érzéseket váltanak ki belőlem...
bár érzékenyítő pillanatokból nem volt hiány mostanában...de erről legutóbb írtam...talán ma elöször tudtam  a napokban őszintén közeledni emberekhez...

zene: elég eklektikus...

és írások...örök Feldmár

JUDIT: Az én kérdésem az, hogy amennyiben olyan ember bánt bennünket, aki idegen, nem ismerjük, és többet találkozni se fogunk vele valószínűleg, akkor hogyan lehet ezt feldolgozni? Mit lehet kezdeni a dühvel és szégyenérzettel, értetlenséggel, ami egy ilyen után benne marad az emberben? Köszönöm szépen előre is, ha válaszolsz!

ANDRÁS: Nehéz, néha lehetetlen, „feldolgozni” azt, hogy valaki engem bánt, vagy bántott. Jean Améry, született Hanns Chaim Mayer, Ausztriában, a második világháború alatt Franciaországban az ellenállási mozgalomban harcolt. A francia nácik letartóztatták és fogságba ejtették. Többször is megverték, megkínozták, de túlélte. A háború után írta meg On Suicide: A Discourse on Voluntary Death c. könyvét. Miután befejezte és postázta a kiadónak, öngyilkos lett. A könyvben logikusan és meggyőzően kifejti, hogy számára a halált választani nem elmebetegség, nem őrület, hanem racionális elhatározás és tapasztalatai eredménye. Amikor belenézett annak a nyilasnak az arcába, aki először gyomorba bokszolta, míg két másik nyilas őt lefogta, nem látott semmi jelet, ami megkülönböztette volna támadóját egy szelíd, jóindulatú embertől. Attól a pillanattól kezdve nem bízott meg senkiben, félt mindenkitől, hiszen egy ártatlan ábrázat mögül, adott pillanatban előléphet a gyilkos. A háború utáni első hónapokban, amikor éppen elsétált egy párizsi kávéház előtt, megismerte kínzóit, akik egy asztal körül ültek és ettek, ittak, mulattak. Akkor értette meg, hogy ebben a világban nem létezik igazságosság, ennek a három embernek nem kell elviselnie gonoszságuk büntetését, nem kell felelniük tetteikért. Így jutott Améry oda, hogy belássa: nem akar élni egy ilyen világban, nem akar részt venni ilyen játszmákban, kilép. Bizalom és igazságosság nélkül nem tud nyugodni, állandó félelemben nem érdemes élni.

Jean Améry

Nem egyszer tettem fel magamnak a kérdést, hogy ha ő leült volna velem beszélgetni, vajon tudtam volna mondani bármit, ami miatt meggondolta volna magát. Nem is arról van szó, hogy meg akarnám győzni őt, hogy ne ölje meg magát, hanem inkább arról, hogy én miért szeretnék mégis élni?

Lina Wertmüller Seven Beauties c. filmjében a hős mindenáron túl akarja élni a koncentrációs tábor retteneteit, mert elképzeli, hogy mindez el fog múlni és gyönyörű nők, finom ételek, élvezetekkel dús, boldog napok várnak rá. Ilyen vagyok én is. A legrosszabb közepette, a legdurvább élmények után, élénk képekben látom, elképzelem a kellemes, élvezetes, boldog jövőt. Améry elveszítette a képzelet, a fantázia fakultását. Ő optimista volt és a csalódások fájdalma tűrhetetlenné vált. Én pesszimista vagyok, fel vagyok készülve a legrosszabbra, így állandóan örülök és kellemes meglepetés számomra, ha simán, jól, könnyedén mennek a dolgok.

Talán még arról is szóltam volna Améry-nek, hogy a harcművészetek, meditáció, zene és pszichoterápia segítségével meg lehet tanulni, hogy mikor kell és lehet hatékonyan harcolni, menekülni, vagy segítséget kérni, honnan lehet tudni, hogy ki a barátom, ki az ellenségem, és hogy hogyan lehet élvezni azt a harcot, hogy kihozzam a rosszból a lehető legjobbat, vagy örüljek annak a gyémántnak, amit a szarban találok.

és még egy...

Pierre Franckh :A boldog szerelem aranyszabályai
"Egy kapcsolat folyvást újjászületik.
Napról napra, hétről hétre.
Ha akarod, egy életen át.
Akár ma is.
Az én történetem
Tizenegy éves voltam, amikor érthetetlen dolog történt: elváltak a szüleim. Családunk
kettészakadt, s mi édesanyámmal esseni nénikémhez költöztünk. Édesapámat ettől kezdve
csak hébe-hóba láttam, így éppen kamaszkoromra maradtam férfi példakép nélkül.
Nem tudtam, nem is akartam megérteni, miért ad fel egyszerre minden reményt, miért
nem akar tovább együtt élni két ember, akik valaha szerették egymást, örök hűséget fogadtak
és sokáig közös jövőben bíztak. Pedig van két gyermekük, akik másra sem vágynak, mint
hogy szüleik együtt maradjanak.
Az én szememben a szüleim összetartoztak. Ők azonban másként gondolták. Mi
történt, hogy az egykori szeretet így megváltozott, s mostanra képtelenek akár egyetlen nappal
tovább is együtt maradni?
Ez a kérdés nem hagyott többé nyugodni. Máig sem hagy. Miért olyan nehéz az
embernek megőriznie a szerelmet?
Bennem nem alakult ki a családiasság érzése, ezért nagyon korán elköltöztem
otthonról, és még az érettségim előtt megházasodtam. Végre családot akartam. Álmaim
családját. De valódi példakép nélkül, kiegyensúlyozott családi viszonyok és használható
minták híján nem voltam képes valódi, mély szeretetre. Ezt a szomorú tényt saját válásom is
alátámasztotta. Biztonságra és meghittségre vágyva végül idegen karokban kerestem
menedéket. A szex nyújtott ugyan némi vigaszt, de utána minden addiginál magányosabbnak
és elveszettebbnek éreztem magam. Nem akartam elfogadni az egyedüllétet, így hát egyre
gyakrabban és vadabbul kerestem a mélységet és
11
az odaadást, noha magam képtelen voltam rá - kivéve talán azokat a röpke pillanatokat,
amikor úgy hittem, szerelmes vagyok.
Gyűlöltem a reggelt, a vonatot, a repülőgépet, ami folyton új utakra vitt, közben a bús,
magányos hőst játszottam. Szeretőnek elsőrangú voltam, társnak csapnivaló. Azok a
képességek, amelyeket a nőktől eltanultam, nem vittek közelebb a valódi szeretethez. A szex,
vagyis a testi egyesülés furcsamód még inkább eltávolított célomtól, a boldogságtól. Az igazi,
őszinte szeretet elérhetetlen távolságba került tőlem.
Rengeteg kapcsolatom volt, de éppen emiatt vált szinte mindegyik forró és zűrzavaros,
futó kalanddá. Maradandónak csupán a mély szeretet iránti vágyam bizonyult.
Ez a vágy már fiatalkoromban arra sarkallt, hogy mindent elolvassak, aminek a
kapcsolatokhoz a legcsekélyebb köze is van: Freud, C. G. Jung, pszichológusok, terapeuták,
tanácsadók és magatartás-kutatók írásait. Pénzem nem lévén, néhanap még kisegítőként is
dolgoztam a Deutsches Museum rendezvényein, csak hogy az engem érdeklő kongresszusok
előadásait meghallgathassam.
Úgy terveztem, hogy az iskolát majd pszichológiai és orvostudományi tanulmányokkal
folytatom. Szemem előtt színészi sikereim ellenére is csak ez a céllebegett. A sors azonban
más útra terelt.
Érettségi után színészi sikereim annyira elkápráztattak, hogy nem hagyhattam veszni
ezt a tehetséget, nem cserélhettem fel a színpadot az egyetemmel. Titokban azonban mindig
arra vágytam, hogy egyszer a szívemet kövessem. Színészi pályafutásom mellett lassanként
rákaptam egy másik, párhuzamos életre, amelyet egyre gyakrabban és következetesebben
éltem.
Kis híján tizenöt esztendeig tanulmányoztam a reinkarnációs terápiát, és részt vettem
különféle terápiás képzéseken. Behatóan
12
foglalkoztam a Hellinger-féle családfelállítással, megismertem számtalan alternatív
gyógymódot, érdeklődtem az egyensúlyi állapot visszaállításának technikái, a Rolfingmasszázs,
valamint a transzcendentális meditáció és a jóga iránt. Mély és tartós hatással
voltak rám Buddha, Alice Bailey, a Dalai Láma, Sri Nisargadatta, Ron Smothermon, Ken
Keyes művei és keleti mesterek tanításai. A könyvek mindig a legjobbkor kerültek a kezembe,
és rányitották szemem az igazi értékekre. Egy indiai utazás hatására végül vegetáriánus
lettem, és végre megértettem a mindennapos meditáció értelmét.
A valódi fordulatot azonban egy válságos helyzet hozta meg.
Szakmai sikereim közepette ráébredtem, hogy hiába minden szexuális kapcsolat, hatalom és
hírnév, pénz és elismerés - az igazi boldogságtól mindez végtelenül messze van.
Az egyetlen reménysugarat ebben a helyzetben azt jelentette, hogy végre világosan
felismertem ezt a tényt, és többé nem engedtem a siker csábításának. Megértettem, hogy nincs
értelme küzdeni és ellenszegülni. Megadtam magam. Megadtam magam a sorsomnak, és azért
könyörögtem, hogy végre megismerhessem a benne rejlő igazságot, amit az élet számomra
tartogat. A lelkem mélyén biztosan tudtam, hogy az élet a dicsőségen és az önelégültségen
kívül egyebet is nyújt még nekem. Meggyőződésem volt, hogy vár még rám ennél nagyobb
feladat - az életemnek mélyebb értelmet kell nyernie. Világrajövetelemnek nem lehetett
csupán annyi célja, hogy egy ideig elszórakozzam, azután meghaljak. Bármi legyen is ez a
mélyebb értelem, kész voltam átélni. Kész voltam vállalni az igazi feladatomat.
Aztán megtörtént a csoda. Egy teljes odaadással elmondott imádság után hirtelen egy
másik világ tárult fel előttem."

újra terveim vannak...bár napok óta csak szentlebegésben vagyok...

Gabi Szegedre költözik...szép találkozás...rohanós elválás...zéró búcsú..majd jön...

...kevés a figyelmem otthon...Sára sírt...olyan nehéz ez nekem...szomorú...gondjai vannak...mindig olyan nehezen mondja ki, hogy mi bántja...annyit kell kérlelni...szeretem....annyira tiszta és ártatlan, azét sírt, mert Kecskemétre kell mennie a szüleimhez, és nem  mehet másodszor is a táborba hozzám...csodás...

még előző táborban